Őszintén, magamról:

Gerébi Attila vagyok. A bőrök világa igen régen magával ragadott. Olyan 11 évesen kaptam egy első világháborús tőrt, amit már nagyon megviselt az idő, persze a bajonett tok sem volt már meg régen, ezért elszántam, hogy "én bizony csinálok hozzá!"

​

Nyomban fel is dúltam a lakás minden szegletét és sikerült előkaparnom valami iszonyat vastag bőrt, öreg is volt, csúnya is volt, de a célom felé vezetett. Fogtam magam, terveztem belőle egy tokot, szereztem szegecseket, kivágtam, jól összeszegecseltem és a végeredmény!..

​

.. a végeredmény borzasztó lett..

De annak ellenére én szerettem és boldogan hordtam magammal túrák során, meg ahol csak lehetett. Kusza módon úgy érzem, hogy ez indított el mégis azon a pályán, amin most szerencsét próbálok. Sütöttem magamnak egy batyu hamuba sült pogácsát és "útnak indultam". Elkezdtem többet és többet bőrökkel foglalkozni, cseperedtem, tágult az elmém és egyre több információt gyürkőztem bele, ügyesedtem.

​

Fontosnak találtam mindig is a történelmet, a történelmünket, ezért szinte várható is volt, hogy magával ragadjon ez a tudomány. Mint minden gyerek, elsőnek a történelemkönyveket kezdtem bújni, de ott szembetalálkoztam idővel, hogy itt valami nem az, mint aminek kellene lennie. Gyanús a hiányosság, a csúsztatások sora, ezért még több irodalmat csaptam fel, míg már az sem bizonyult elégnek. Jöttek tehát a mellékágak, a népzene és a népművészet és az élő népi emlékezet. Az idősebbekkel való hosszú, estébe nyúló beszélgetések és talán mára kijelenthetem, hogy "valamit kezdek megérteni!"

​

A megoldás mindig is a kezünkben volt, sosem veszett el, sosem irtották ki. Ez nem más, mint a "Képírás"

​

Szóval itt is vagyunk, elérkeztünk a jelenbe. A célom az, hogy a lehető legnagyobb réteggel megismertessem a képírást és a régi szittya eszméket. Bevallom, számomra is sok titkot rejt ez a fajta tudomány, de az ornamentika már csak ilyen. Soha sem lesz vége a tanulásnak.